Márai Sándor – Szegények iskolája

Descriere

Márai Sándor – Szegények iskolája

Kis művem hézagot óhajt pótolni. Mint gyakroló szegény, régen kutatok már olyan kézikönyv után, mely használati utasítást nyujtana a szegénységhez, megmagyarázná, hogyan lehet ezt az állapotot méltósággal és idegösszeroppanás nélkül elviselni, s az élet válságos és kínos pillanataiban tanácsokkal látná el a mérsékelt jövedelmű embereket. Afféle fordított tánc- és illamtan lebegett lelki szemeim előtt, mely egyszerű és gyakorlati módon megtanítja a szegényt, mint kell viselkednie a felsőbb rétegekkel szemben, ha meg akarja engesztelni a világot, mint kell mosolyogni, felállni, leülni, hölgyet táncra kérni fel, krumplit hámozni, bemutatkozni, vagy pöcegödröt tisztítani a nélkül, hogy formahibát követne el s kiingerelné a fínomabb világi ítélőszékek bírálatát. Ha jól odanézünk, azt kell látnunk, hogy a szegények nemcsak ügyetlenül élnek, hanem rosszul is viselkednek. Modoruk gyakran tűrhetetlen, életformáik alantosak, élvezeteikből hiányzik minden magasabbrendű mértéktartás, stb. Ebből a szempontból például Knigge „Umgang mit Menschen”-je kitűnő kézikönyv lehetne ma is, ha a népszerű szerző nem feledkezett volna meg műve alkotása közben arról a mellékes és másodrangú, de tagadhatatlanul figyelemre érdemes társadalmi jelenségről, hogy az embereknek általában nincsen pénzük. Ugyanezt a feltűnő hibát mutatják a hazai irodalomnak azok a kitűnő hasonnemű művei, melyek az emberekkel való érintkezésre tanítanak. Művem egyik mellékes célját abban látom, hogy olyan embereket, akiknek havi jövedelme nem üti meg a háromszáznegyven pengőt – másszóval, az emberiség kilenctized részét – gyöngéden, de határozottan figyelmeztessen a magasabbrangú társasélet elemi szabályaira és következményeire, mert elbírhatatlan látvány, mennyire elkanászodik a világ a szegénység következtében. Ez lenne kis művem egyik célja. Olyan együgyű és meddő elméletekkel, hogy ez a civilizáció dögrováson van-e, e kipróbált termelési rend beadja-e a kulcsot, művem csaknem olyan rövid, mint az élet, melyre figylemünket szegezni óhajtjuk s az elméleti kételyeket készséggel reábízhatjuk azokra a szomorú emberekre, akik az ilyesmit mesterségszerűen űzik, más szóval, a közgazdászokra és kultúrfilozófusokra. Abból indulva ki, hogy a szegénység, mint valamilyen járvány, vagy mint egy középkori rögeszme, elképzelhetetlenül elterjedt korunkban, s az általános, iparszerű és hatóságilag engedélyezett koldusság mellett újabb és újabb osztályokat is bűzkörébe vonz, sürgős szükségét látom egy kézikönyvnek, mely a meglepett, orvul megtámadott s a szegénység kazamatáiba hurcolt új-szegényeket, akik változott helyzetükben, első elképedésükben, éppen oly kevéssé tudnak értelmesen és ízlésesen viselkedni, mint például az új gazdagok, kitanítsa állapotuk igazi mivoltára s az életöröm lehetőségeire, melyek, mondjuk egy kazamatán belül rendelkezésükre állanak. Ez nem lesz könnyű.
Az egyházatyák és az érzékenyebb szentek tanításait olvasgatva, nem találtam tökéletes vígaszt és kielégülést, mert az Egyház legkitűnőbb szerzői dícsérik és hirdetik a szegénységet, ellentétben velem, aki utálom a szegénységet, legalább is a magam szegénységét, s legfőbb kifogásom ez állapottal szemben, hogy elmondhatatlanul unalmasnak találom. Az unalmat különben is minden formájában gyűlölöm, mert a halálra emlékeztet, amelyet megvetek, s leginkább akkor gyűlölöm, mikor a szegénység gyászos köntösében közelít meg s reámfújtatja pállott lehelletét. Nem tagadom, hogy a vallás rendkívüli vigasz és gyógyszer a szegénységgel szemben, különösen, ha állandóan a túlvilági kárpótlást tartjuk sezm előtt s nem törődünk mindazzal, ami itt a földön történik velünk. Magam is mélyen vallásos lélek vagyok s ezrét lep meg, hogy mégis unatkozom, születésem pillanata óta utankozom itt a földön, mert születésem pillanata óta szegény vagyok. Ezt az állapotot, melynek változhatatlanságáról meg vagyok győződve, időnként elviselhetetlennek találtam s mint valamilyen szorongatott Zrinyi Miklós, száz aranyat rejtettem zsebembe s kirhohantam a szegénység ostromlott várából, aminek természetes következménye volt, hogy mindíg elestem. Ilyen kirohanások alkalmával, ha csak pillanatokra is, iprakodtam részt venni a gazdagok életmódjában, majmoltam szokásaikat, utaztam tájaikon és étkeztem vendélőikben, feküdtem ágyaikban és szívtam cigarettáikat – oly szánalmas és ostoba erőlködéssel, ahogy például egy rákbeteg viselkedhet, aki bárba megy táncolni, vagy felsétál az Eiffel-toronyba s azt hiszi, akkor jobban lesz. Bizonyos időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a szegénység nem körülöttem van, hanem bennem van s nincs menekvés előlel. Időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a szegénység légköre olyasféle, mint a tordai büdösbarlang és a kénes levegőnek párájától, amelyet áraszt, elhalványodnak a környezet flórájának színei s a növényzetből kifakul a klorofil, ha a szegény reánéz. A legdúsabb táj is szürke és unalmas, ha egy szegény nézi; ezt már sokszor kipróbálták. Mikor ezt megtudtam, nem setem kétségbe, nem háborodtam fel s főként nem léptem be semilyen politikai pártba, mert ez méltatlan és együgyű lépés lett volna részemről. Mint olyan ember, akinek lényétől a módszeres filozófiai tűnődés nem egészen idegen, inkább gondolkozni kezdtem, mert ez volt a legolcsóbb, s gyönyörűségem is tellett e műveletben. E tünődések eredménye ez a mű.