Gagyi László – A hadnagy esküje

Leírás

Gagyi László – A hadnagy esküje

A szerzőről:

Mint vidéki tanítócsalád szülötte korán megismerkedik a parasztság és a falusi értelmiség életével, ez művészetének fő élményforrása. Tanulmányait a marosvásárhelyi Református Kollégiumban és Nagyenyeden végzi, itt szerez tanítói oklevelet 1929-ben. Egy ideig Illyefalván, Nagysajón, később Marosvásárhelyen tanítóskodik. A Kemény Zsigmond Társaság tagja, a Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Ifjú Erdély közli írásait. 1949-től kiadói lektor, majd az Igaz Szó szerkesztője (1953–59) és könyvtáros. A Hét, Utunk, Igaz Szó, Művelődés, Előre, Vörös Zászló, Jóbarát munkatársa.

Irodalmi tevékenységét költői próbálkozásokkal kezdi a Brassói Lapok és az Ifjú Erdély diákmellékletében (1924), de érdeklődése csakhamar a próza, a novella felé fordul. Tizenkilenc éves, amikor Szomorúságok énekei címmel megjelenik első novelláskötete a sepsiszentgyörgyi Jókai-nyomda kiadásában (1929). Egykori kritikusa, Jancsó Béla szerint „Még medrüket meg nem talált áradások ezek az írások […], de nagy biztatásként már látszik belőlük: a szembenézés a mai élettel és annak problémáival.” Ő is csatlakozik az Erdélyi Fiatalok valóságkutató mozgalmához; cikkeket közöl a tanítóság helyzetéről és időszerű feladatairól, novellával szerepel az Új arcvonal című antológiában (1932). Egyik előadója a vásárhelyi találkozónak. 1938-tól részt vesz az Erdélyi Helikon marosvécsi megbeszélésein.

Bánataratók című első regénye (1934) még „Jókai és Szabó Dezső hatásának különös keveredése” (Kovács János); túlteng benne a romantika és líraiság, a harsány verbalizmus és szónokias moralizálás, ami nagymértékben csökkenti a korabeli falura és a falusi értelmiség népmentő szerepére vonatkozó írói mondanivaló hitelét. Második regénye, A kiválasztottak (1938) már szervesen beletartozik a népi írók második nemzedékének valóságfeltáró mozgalmába: romantikus túlzásai ellenére is lényegében reális, leleplező erejű képet nyújt az 1930-as évek erdélyi falujáról s a nép körében elterjedt szekták lélektorzító következményeiről. Az 1940-es évek elején írt egyes novelláiban (Májusi fagy, A cseléd, A sáska, Vadrózsa) a realista ábrázolás hagyományos útját követi, másokban pedig – kissé Tamási Áronhoz hasonlóan – mese és valóság, líra és epika sajátos ötvözetét teremti meg (Burkus háború, Szerelem). E törekvésének jelentős nagyepikai eredménye a Pillangó Zsuzsika című regény (1941), addigi s egyben egész pályafutásának tartalom és forma tekintetében egyaránt legsikerültebb alkotása. „Levegője van regényének” – írja megjelenésekor Kovács György –, „valóban él benne a figurákon kívül maga a falu is, a regényszereplők életközössége; kibontakoznak a gondok, töprengések, melyek emésztik a falu életét, s kiválnak a könyvből azok a furcsa, elnyomorodott emberi jellemek, melyeket ez a gonosz paraszti sors nevelt.” A regény komor hangulatvilága – különösen a fiatal parasztlány reménytelen és tragikus szerelmének ábrázolásában – a népballadákra emlékeztet; bensőséges hangú előadásmódja éppúgy, mint nyelvének költőisége, az író legjobb művészi erényeiről tanúskodik. Ezeket az erényeket mint regényíró a második világháború után kevésbé tudja kamatoztatni (Fekete angyal, Tanárok), viszont két történelmi tárgyú regényével (A hadnagy esküje, A tábornok) ismét figyelemreméltót alkot.

Művészi tehetségének igazi területe ebben az időszakban mégsem a regény, hanem a novella; olyan írásai, mint az Ilvai pisztrángok, a Napfényes öböl, A tenger varázsa, jellegzetesen lírai-romantikus hangulati elemekben gazdag novellatermésének emlékezetes darabjai.