Zuhanóugrás

Leírás

„Akkor kellett volna csak igazán látni, merni, amikor a kokárdás, vitézkötéses frázissziporkák elvakítottak, amikor a hamis és hazug tájékoztatások ködfejlesztői a leghangosabban sisteregtek, amikor az Árpád-sávosok által fellobbantott máglyák füstje fojtogató felhőkben gomolygott. Most látom mindezt tisztán, világosan. Most, amikor vak vagyok.”

Árpád – a legrégibb ejőernyősök ugyanis rendfokozatra, korra való tekintet nélkül keresztnevén szólították, most is csak így emlegették Bertalan őrnagyot – tragikus eltávozása felett, úgy tűnt, senki sem képes napirendre térni. Szó sem volt ugyan vénasszonyos halottsiratásról, melankolikus sajnálkozásról – ennél keményebb fickók gyűltek itt össze -, csupán a „hogyan tovább?” kérdéssel szemben álltak tanácstalanul, tétován. A na gyon fiatal, még csak a kezdeti, kísérleti – talán ezt a kifejezést is megkockáztatom: embrionális – állapotban levő magyar ejtőernyőzés annyira Bertalan személyére, testére volt szabva, hogy most a fej nélkül maradt törzs csak bizonytalanul tántorgott, rogyadozott. A legtöbb szó persze még mindig akörül forgott, hogy valójában hogyan és mit történt Veszprémben azon a bizonyos április 13-i reggelen? Egyáltalán miért kellett a pápai alakulatnak Veszprémből rajtolni az első, legelső „igazi”, azaz hadialkalmazásnak szánt bevetésen? Igen … valami baljós, rossz előérzet lengedezett már akkor is, amikor kiderült, hogy a nehéz, lomha Savoya-Marchetti SM-75 típusú csapatszállítók a felázott, laza pápai repülőtértalajról nem tudnak biztonságosan elstartolni. A sors figyelmeztetése volt ez? A sors akarta késlelteni, meggátolni azt, amit emberi szem előre nem láthat? Lehet. Utólag könnyű az okost megjátszani, ilyen titokzatos előérzetekről huhogni. Most már mindegy. A veszprémi reptér jöhetett leginkább számításba, annak közelsége, valamint mérete és kellően kemény, szilárd, sziklás talaja miatt. Ellene szólt viszont az, hogy enyhén emelkedett a Bakony felé, a nehéz, hárommotoros szállítógép emiatt – talán – nem érhette el azt az optimális sebességet, mely a biztonságos felemelkedéshez, illetve a start utáni forduló végrehajtásához szükséges lett volna. Azonban ez már csak utólagos, értéktelen elmélkedés, haszontalan köldöknézés volt. A döntés úgy szólt, hogy a Savoyák üresen, terhelés nélkül repüljenek Veszprémben, a szenttamási híd ép és sértetlen birtokbavételére kijelölt – kb. fél lövésszázadnyi erejű – harccsoport érkezzék ugyanoda tehergépkocsikon. A kötelék rajtjához másnap hajnalban minden készen állt. A harci kedv, a túlbuzgóság, az első nyilvános „fellépés” túlfeszített izgalma – így mesélték azok, akik ott voltak – elterelték a figyelmet valamiről, ami pedig, néhány perc múlva, létkérdéssé vált. A vezérgép rakodásánál, hogy ne lépjen fel lőszerhiány épp akkor, amikor arra a legnagyobb szükség lenne, ez is, az is fellökött a gép fedélzetére egy-egy lőszerládát, egy-egy kézigránátrakaszt, aztán még egy harmadikat, negyediket is … Túlsúlyos lett ezáltal a gép? Talán. Lehet. Vagy rosszul, hibásan helyezték el a fedélzeten az ernyőkre szerelt rakományt, talán a legénységet is, és ezáltal vált labilissá, nehezen repülhetővé az amúgy is nagyon kényes, érzékeny Savoya? Lehet, valószínű. Bertalan őrnagy – tereptarka kezeslábasa nyitott nyakában a Mária Terézia Rend aranykeresztjével – utolsónak szállt be a gépbe, melynek feldübörgött három óriás motorja, az emeletmagas csaptszállító pedig nekilendült, futni, rohanni, száguldani kezdett … A start hosszúnak, kicsit lassúnak tűnt … vészesen megközelítette a repülőtér szélét … most: végre-valahára … elemelkedett a földről, a legmagasabb fordulatszámmal üvöltő, erőlködő légcsavarok lassan, nagyon lassan a magasba emelték a gépet. Ami eztuán következett: tized-, talán csak századmásodpercig tartott. A Savoya kettőt billegtetett – vadászrepülők jelzik így a légi győzelmet -, aztán bal szárnyára dőlt, orra bukott, s iszonyú, tompa reccsenéssel lezuhant. A zuhanást – talán – sokan túlélték volna. Az égig felcsapó, borzalmas benzinfáklya lángjából azonban senki nem menekülhetett. Az akciót leállították. Később – két óra múlva – mégis úgy rendelkeztek, hogy a feladatot , a Szenttamásnál lévő híd birtokbavételét a csonka, megfogyatkozott harccsoport próbálja mégis végrehajtani. Kiss Zoltán főhadnagy vette át a parancsnokságot. Két Savoya indult dél felé, megrendült lélekkel, zaklatott idegállapotban – start után elrepülve a szörnyű máglya felett, melynek tüzében még égtek bajtársaik, robbantak a gránátok, sziporkázva pattogtak a lőszerládák lövedékei … Igazi katonai temetés volt ez, olyan dísztűzzel, melyet még magyar ejtőernyős soha nem kapott…