Zsolt István – A labda másik oldala

Descriere

Zsolt István – A labda másik oldala

FÜLSZÖVEG

Ha jól emlékszem, Frankfurtban, az 1974. évi foci-világbajnokságon hallottam először erről a könyvről. A Szerző (akkor még Leendő Szerző) talán nem is tett volna nekem említést szándékáról, ha nem kényszerül – először életében – arra, hogy megossza, ha csak ideiglenesen is, lakószobáját egy másik emberrel. Velem. Így azután az esti hazaérkezések, az éppen közvetített vagy látott mérkőzések hatása alatt még sokáig beszélgettünk lefekvés után.
– Tudja, Vitray úr (mellesleg vagy tizenöt éve „urazzuk” egymást a legnagyobb szeretet és mgebecsülés hangján) – szólalt meg a Leendő Szerző – olyan könyvet írok a legközelebbi foci-világbajnokságról, amely a kezdőrúgással ér véget!
Ismertem emberem, úgy határoztam hát, nem teszem meg neki azt a szívességet, hogy meglepődöm.
– Bizonnyal nagy siker lesz, Zsolt úr – feleltem.
– Persze, egy ilyen könyv rendkívül hosszú előkészületet kíván és nagyon sokat kell majd utazgatnom, embereket felkeresnem, új ismertségeket szereznem és persze jegyzetelnem…
– Ez pillanatig sem lehet vitás. De meggyőződésem, hogy megéri a fáradozást, hisz a világ focirajongói általában, az Ön leendő olvasótábora, a magyar fociközönség pedig különösen nagy érdeklődést tanúsít majd egy olyan könyv iránt, amely a világbajnokságnak már a második rúgását sem akarja megvárni, mindjárt az első után véget ér.
Szerzőnk nem az az ember, akivel ironizálni lehet, ha ő nem akarja.
– Gondolja? – kérdezte, majd választ sem várva elaludt, engem meg otthagyott éberen, mint mindig és kicsit bosszúsan is, mint mindig, amikor valaki egyetlen szempillantás alatt képes elaludni, ami nekem csak egészen friss altatóval és nagy sokára sikerül. Ezúttal még az is ébren tartott, hogy kitaláljam, miben is töri a fejét, miért mondta el ezt a képtelen ötletet nekem.
A Sors útjai kifürkészhetetlenek: a Szerző és én az argentínai világbajnokságon is megosztottuk lakhelyünket. Időközben négy év telt el és mondanom sem kell tán, mindketten fiatalabbak és szebbek lettünk. Ő még jobb alvó, aki képes dőltében, álló testhelyzetből, a párna felé haladtában elaludni, én még éberebb. De volt valami gyanús változás. A Szerző képes volt tovább fennmaradni, mint jómagam, és apró, meglehetősen gyűrött cédulákra hosszasan jegyzetelni, majd azokat a legváltozatosabb helyeken széthagyva, másnap kicsit bánatosan, de tizenöt másodpercnél sohasem tovább keresgélni.
– Mit keres, Zsolt úr, az Isten szerelmére?
– A készülő könyvem legújabb fejezetét.
– Miről ír, ha kérdenem szabad?
– Tudja, amit már említettem Frankfurtban.
Azt a könyvet, ami a kezdőrúgással véget ér…
Ez az ember csakugyan nem viccelt! Komolyan gondolta, hogy ilyen könyv létezhet.
És ismerkedett és interjúvolt és lótott-futott. No nem, ez utóbb túlzás, hisz életében a focipályán kívül nem futott sehol egyetlen métert sem, legalább is élő ember nem látta. Tény, hogy egyszer-egyszer megjegyezte, hogy aznap éppen Mr. Havelange-nak, a FIFA elnökének vendége, majd az ADIDAS gyár feje várja, Mr. Football-al, Sir Stanley Rous-szal teázik, de a könyvről már nem sokat beszélt, bizonyára, mert kissé szkeptikus voltam, vagy mert annyira látszott rajtam, hogy úgy érzem, engem frocliz ezzel a képtelen ötlettel.
Már a döntőig jutott a világbajnokság, amikoris közölte, hogy aznap éjjel továbbáll, tudomisén merrefelé.
– Miért, hová rohan?
– Tudja, a könyv miatt…
Becsomagolta sajtcéduláit – már amelyiket éppen meglelte – és éjjel elutazott.
A múltkor a Gellért presszójában találkoztunk.
A szokásos pletykára. Egy dossziét tett elém, elég vastagot.
– Szeretém, ha elolvasná…
– Mi ez, kedves jó Zsolt úr?
– Tudja, a könyv, amit említettem Frankfurtban is, meg Argentínában… Ami a kezdőrúgással végződik.
Kissé tétován nyúlhattam a paksamétáért, mert hozzátette:
– Ha tetszik, de csak ha igazán tetszik, írhatna egy kis előszót hozzá…
Tehát írjak előszót egy olyan könyvhöz, amely józan megfontolás szerint képtelenség. Egy könyvhöz, amilyen nincs is… Igaz, csak akkor, ha igazán tetszik!
Hát ez az előszó.
Illetve: ez volt az előszavam ahhoz a könyvhöz, amely a labdarúgó világbajnokság kezdőrúgásával ért véget.
A Sors további különös játékainak egyike, hogy még egy ilyen könyv létét, vagyis megjelenését is befolyásolta, hogy a hosszú szünet után a világbajnoki fináléig eljutott magyar csapat hogyan szerepelt. Hogy miként befolyásolta, az ugyan nem lehet kétséges? Abban a légkörben, amely a tényleges felelősségen túl, a játékosok minden – nem csekély – felelősségét is a vezetőkre hárítja, már csak egyféle műnek lehet létjogosultsága: amelyik valamennyi hiba forrását a vezetésben látja. De Zsolt István könyve, mint annyiszor hangsúlyoztuk, eredeti terve szerint már a kezdőrúgással véget ért. Szerencsére azonban hagyta magát rábeszélni a Kiadótól a folytatásra.
Igen nagy szerencsére, mert ha nem így történik, a Szerző sohasem írja meg a folytatást, soha nem látogatja meg az FC Liveerpoolt, hogy a világ legjobban szervezett labdarúgásának függönye mögé nézzen.
Miért tartom ezt olyan fontosnak? Hiszen nagyon sokan rajonganak hozzá hasonlóan – tán nem kis mértékben elfogultan – az angol fociért. Közülük is többen írhattak volna ez olthatatlan vonzalmakról. Csakhogy Zsolt nem ezt teszi. Rajong ő persze, de jól érzi, hogy csak tárgyilagosan érdemes érvelni, értelemre és érzelemre egyaránt csak tényekkel érdemes hatni. És ebben a második részben, ebben a liverpooli útinaplóban csupán tények találhatók.
Ugyan miért olyan fontos, hogy – ha mégoly tárgyilagosan, higgadtan, meggondolt érvekkel is – hassanak értelmünkre és érzelmeinkre e témakörben?
No, hát ezt tartom ügyünk sarkalatos pontjának.
Azért fontos, mert így tán előbb szabadulunk meg fölös és jócskán nevetséges illúzióktól. Tán ennek a kedvesen évődően okos okfejtésnek hatására előbb múlik el felőlünk „régi dicsőségünk” évtizedes siratása. Tán könnyebben hisszük el, hogy kár a mi focink egy-egy elfogadhatóbb eredményének hatására ismét reményteljesen új aranykorban bízni, mert úgyis hideg zuhanyok következnek. Tán előbb látjuk be, hogy nem „tüneti kezelésre” van szükség, nem követelményrendszer vagy telefonszavazás, játékos felkészülés vagy szigorú drill a jövő útja, hanem nagyon józan számvetés, amely vallja és vállalja, hogy hol van a helyünk, mi a jelentőségünk, honnan kell becsületesen, – nem pedig porhintéssel blöffökkel – szerényen és őszintén felzárkózni.
Nem, bocsánat, nem felzárkózni, csupán sor végéhez csatlakozni.
Így, amikor az Olvasónak ajánlom most már ezt a további – tán jelentősebb – részét is ennek a könyvnek, hozzáteszem: bár az FC LIverpoolról és az angol labdarúgásról írt tanulmány az angolokról, a brit fociról szól, szerintem nekünk sem ártana érteni belőle…