A sátán labdái (1.-4. kötet) – Szabó Gyula

Descriere

Függőleges veszedelmek

Az országnál nagyobb becsvágyú II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratáról, „Erdély nagy romlásának” kezdeteiről szól ez a könyv; a történelemről, melyben zsarnokká lesz a vezér, hogy vélt igazát ne érvényre, de trónra juttassa bár, és tatár fogságba jut egy egész sereg, földönfutóvá válik egy országnyi nép, mert igazságok helyett vezérként kellett hadba szállnia, önmaga ellen is. Holott közben ennek az időnek olyan tiszta elmék keresnek szabad folyást, mint Kemény János, Zrínyi Miklós, Apáczai Csere János, Bethlen Gábor öröksége pedig a békéhez is adna erőt, hatalmat. Akkor hát hogyan és mi végre?
Ennek a kérdésnek van annyi köze a sorshoz, hogy megéri a mai utánagondolást, történeti leltározását be nem váltott szándékoknak, hadakban elpuskázott lehetőségeknek, a zászlókkal, eszmékkel együtt hullt fejeknek.
Erdély történelmének egy darabja ez, „úgy, ahogy van”, ahogyan tiszta lélekkel még látható: nem regényesítve, nem rogyasztó teherré vagy vakító mítosszá növelve, de azzal a hittel írva, hogy együtt gondolkodhatunk a „régiekkel” dolgaink fölött.

A romlás útjain
Egy árva ország int egyetlen hangos vészharangként a történelem széllökéseiben, fájdalmasan verődik, törődik benne a nyelv, a sors, a szellem. Az örök s mindig más irányból támadó veszedelem egyesít vagy megoszt ezen a tájon ahol a harangból ágyút öntenek, s „az írónádat karddal vágják”.
A megmentő egység útján tántorog a „törökös” Barcsai Ákos, s azon indul meg a kényszerű fejedelem, Kemény János is, Bethlen Gábor példájának világosságánál a hadakozva csápoló Rákóczi György visszakísértő árnyéka alatt, idegen hadaktól felvert, fogak között csikorgó porban, melyben nem tudni, Zrínyi bölcsessége vagy kardja csillogóbb.
Az országféltés története, könyve ez – s nem ér véget itt, hiszen a halálok között születendő gyermekről is csak annyi bizonyos csupán, hogy ő sem a megváltó…

Órás fejedelem
A „két pogány közt egy hazáért” küzdők, a megmaradás nevében egymást is legyilkoló országbolondítók végeérhetetlen történetének folytatása – mint kezdete – ez a könyv. Az egyik csontokon naggyá lett hatalmakat akar egymásra uszítani, Szkülla és Karübdisz összecsapásuk között saját apró hazájának átjutását remélve a béke beltengerére, miközben tűzzel oltja a tüzet; a másik, ki a történelem szellemtelen – s akkor már szellem nélküli – tréfája folytán szelídségével úgy jut hatalomra, hogy nagysága látszatáért egész szeretett országát földdel teszi egyenlővé a messziről segítő vaskéz, fejedelmi köpenyként gyászos végromlás árnyékával takarja el az utókort. Kemény Jánosok és Apafi Mihályok, a két dicsőn is boldogtalanok ők.
A kettő s annyi más között nem a hadi tűzzel csírátlanított, „ország”, hanem a hadakból kiszakadt emberek viszik s adják kéretlenül tovább a megmaradás csíráit. A békétlenek hadi békéje ilyen.

Rozsda a kardon
Nem tündérkertté, de siralomvölggyé változott az ország a XVII. század második felére, s a kormányzat nagyobb gondja, hogy miképpen lehetne kikönyörögni Erdélyből Kucsuk főszerdárt hadaival együtt, megállítani Hagen generális németjeit Nagybányán s kimaradni Ali nándorfehérvári hadainak mozgósításából. A siker viszonylagos, mert az igazi s visszafordíthatatlan romlás az emberi állapotba esett: a lengyelországi hadjárat, tatárdúlás és rabság után végképp kimerült anyagi tartalékok mellett rohamosan megszűntek az erkölcsi tartalékok is. A reménytelenség útjára lépett társadalom elvesztette legfőbb kincsét, a szabadulás belső erőforrásait; őrség híján elhányásra ítélt várak s rozsdás kard jelzik a holnapot. Széke ingására figyel a német- s törökpárti tábor egyaránt, s Haller Gábor fejevételekor a fej nélkül maradt országnak meg kell érnie a bethleni örökségnek s képviselőjének bűnös elveszejtését is. A sötétbe alig hatol be Zrínyi távol és más égisz alatt csillogó kardjának fénye.