Dosztojevszkij - Feljegyzések a holtak házából

1849-ben ​Dosztojevszkijt politikai összeesküvésben való részvétele miatt halálra ítélik, amit az utolsó pillanatban kihirdetett cári kegyelem katonai őrizetre változtat.

„A holtak házából” az író csak tíz esztendő múlva, 1859-ben szabadul. A regény a személyes tapasztalat hitelével számol be a szibériai fegyenctelepek életéről. Mai szemmel olvasva a művet, nem annyira a benne leírt állapotok (a zsúfolt barakkok, az éjjel-nappal csörgő bilincsek, a káposztalevesben úszkáló csótányok) alig elviselhető nyomorúsága a legmegrázóbb, sokkal inkább annak az embernek a gyötrelme, aki számot ad minderről.

Dosztojevszkij csak annyira távolítja el saját személyétől a feljegyzéseket, amennyire a kor irodalmi konvenciói megkövetelik: rövid szerzői előszóban közli, hogy a kéziratot egy Szibériában elhunyt nemesember hagyatékában találta, akit gyilkosság miatt kényszermunkára ítéltek. Maguknak a feljegyzéseknek főhőse viszont nem elsősorban abban különbözik a többiektől, hogy nemesember – más nemesek is vannak a fegyenctelepen –, hanem abban, hogy komolyan vesz bizonyos erkölcsi normákat, amelyeknek pedig itt semmi jelentőségük nincs.

A telepen mindent az életben maradás szigorú racionalitása hat át, és ez szinte elképzelhetetlen úgy, hogy az ember ne váljék embergyűlölővé. Ez a tétje a feljegyzéseket papírra vető főhős belső küzdelmének, ez teszi hitelessé tíz éven át nem lankadó kíváncsi figyelmét a többiek iránt, amivel a visszataszító vonások mellett felfedezi az értékeset is, az őrök kijátszásában megnyilatkozó népi furfang megannyi változatát, vagy az emberi méltóságért érzett örök sóvárgás szüntelen – és sokszor torz formákban kiütköző – jelenlétét. Dosztojevszkij művének kivételes jelentősége többek közt éppen abban van, hogy főhőse pontosan látja-ábrázolja a fegyenctelep valamennyi figuráját, mégsem veszíti el a megértés és együttérzés képességét.