A d\u00fas fant\u00e1zi\u00e1j\u00fa francia reg\u00e9ny\u00edr\u00f3 ez\u00fattal Hollandi\u00e1ba vezeti olvas\u00f3it, \u00e9s – j\u00f3 szok\u00e1sa szerint – val\u00f3s\u00e1gos t\u00f6rt\u00e9nelmi keretben mes\u00e9li el k\u00e9t soha nem \u00e9lt ember val\u00f3sz\u00edn\u0171tlen, de megind\u00edt\u00f3 szerelm\u00e9nek kedvesen naiv t\u00f6rt\u00e9net\u00e9t. Mert igaz a Witt fiv\u00e9rek \u00e9s Or\u00e1niai Vilmos t\u00f6rt\u00e9nelmi figur\u00e1ja, de m\u00e1r Van Baerle nev\u00e9t hi\u00e1ba is keresn\u00e9nk a lexikonban; nem tal\u00e1ln\u00e1nk sem \u0151t, sem fekete tulip\u00e1nj\u00e1t. De hiszen \u00e9ppen ez a sz\u00ednes k\u00e9pzelet az, ami Dumas \u00edr\u00e1saiban \u00fagy mag\u00e1val ragadja minden olvas\u00f3j\u00e1t. J\u00f3kai p\u00e9ld\u00e1ul azt vallja, hogy Dumas m\u0171vei ind\u00edtott\u00e1k reg\u00e9ny\u00edr\u00e1sra, Pet\u0151fi rajong \u00e9rte, mert oly sz\u00e9pnek festi az \u00e9letet, hogy az \u0151 mesevil\u00e1g\u00e1ban az ember \u00e9desnek \u00e9rzi a b\u00e1natot, a szeg\u00e9nys\u00e9get, vagy ak\u00e1r a v\u00e9rpadot is. Cornelius van Baerle ugyan nem ez\u00e9rt \u00e9s nem is \u00f6nk\u00e9nt v\u00e1lasztja a v\u00e9rtan\u00fas\u00e1got, ink\u00e1bb a szakm\u00e1j\u00e1ba mer\u00fclt, „tulipom\u00e1ni\u00e1s” tud\u00f3s vil\u00e1gt\u00f3l elrugaszkodott \u00e9letm\u00f3dja az oka, hogy \u00fatja a veszt\u0151helyre visz. \u00c1m a reg\u00e9nyb\u0151l m\u00e9gsem lesz trag\u00e9dia: Dumas igazs\u00e1gszeretete, optimizmusa v\u00e9g\u00fcl is idill\u00e9 form\u00e1lja.<\/p>","protected":false},"excerpt":{"rendered":"
Szerz\u0151: Alexandre Dumas\u00a0<\/p>\n