Tamási Áron - Ragyog egy csillag

"Annyi bizonyos, hogy amikor engemet, mint fiatal szellemet, az a vén görög parancsnok leküldött szolgálni a földre, még nagyon járatlan és bohókás voltam. Jókedvvel tettem, amit tettem; s tiszta lélekkel mondhatom, hogy ami örömet és hasznot a különböző állatok alakjában hajtottam, azt mind hajtanám ma is. Sőt a mostani eszemmel még nagyobb buzgóságot fejtenék ki, hiszen akiket szolgáltam, azt a két embert azóta apámnak és anyámnak mondhatom.

Ebben a csendes órában is tisztán és vidáman emlékszem arra a nevezetes hajnalra, február elején, amikor tűz alakjában hazamentem a faluvégi házhoz. Ott a lámpavilágnál nagy sürgölődést tapasztaltam mindjárt, s amikor vigyázkodni kezdtem, hogy micsoda kutya és hol van eltemetve, akkor gyermeksírás hangzott fel az ágyból. Éneket, muzsikát és más különböző hangot eleget hallottam volt én azelőtt is, de ez a sírás úgy jött, mintha egy újszülött gyermek által az egész nép kiáltott volna segítség után. Olyan volt, mint a kétszerkettő, hogy nekem, mint szabad és jó szellemnek, abban a pillanatban el kell indulnom a megsegítés útján. Egy villanással tehát az ágy felé repültem, mert az volt a szándékom, hogy az újszülött gyermekben gyorsan felüssem új sorsom tanyáját.

Igende mi történt velem?

Ha valaki erre okosan felelne, bizonyosan azt mondaná, hogy velem az történt, amire nem számítottam. S ez úgy is van pontosan, mert amikor én egy gyors villanással belérepültem a kisded gyermekbe, már ott találtam két másik szellemet is. Erre pedig csakugyan nem számítottam. Ma sem tudom elgondolni, hogy miképpen előzhettek meg engem, hiszen sem az időt nem vesztegettem, sem a repülésbe kényelmet nem kevertem. Akkor melegiben különösképpen ölt a csoda, de okoskodni és gondolkodni más alkalom kell, mint a cselekedet perce. Annyit azonban megtettem, hogy amikor megpillantottam a két másik szellemet, tűzre lobbantam, és rájuk kiáltottam:

- Mit kerestek itt?!

Nem feleltek a kérdésemre, mert éppen nagy veszekedésben voltak, hogy kettőjük közül melyik maradjon a gyermekben, egyedül uralkodni. Amikor azonban másodszor is rájuk ugrasztottam bátor és tüzes szavaimat, felém fordult az egyik szellem, és gorombán azt mondta nekem:

- Ne járjon a szád!

Abban a pillanatban Gábor arkangyalt láttam magam előtt, győzedelmes állásban, a tüzes és tisztító pallossal a kezében. Az ő védnöksége alá helyeztem magam, és eltökéltem, hogy bármilyen nagy és hosszú háborút meg fogok harcolni, csakhogy rendelkezhessem a gyermek élete és sorsa felett; s csakhogy apámnak és anyámnak mondhassam, akiket oly nagyon szerettem.

Közelebb léptem a pökhendi szellemhez, és így szóltam hozzá:

- Ki vagy te?

- Iván - felelte kurtán.

- Micsoda nemzetségből való vagy?

- Albán.

- S ki a parancsnokod?

- Egyenesen Lucifer.

Nagyon fekete és vészrebbentő madár volt, amit egyszerre feleresztett előttem; s tudtam bizonyosan, hogyha ezt meg nem foghatom, akkor jót adott az Isten minden további rügyező dolognak. Süllögve és felparázsló erővel állottam ott, valamint a küszködő bakszén a viharos szélben, melynek szárnyai izzadnak. Erőm és elszántságom lett volna, hogy rögtön harcba vessem magamat Ivánnal, de annyit megtanultam volt már különböző szolgáló állatkoromban is, hogy erőszakkal csak a lejtőn lefelé lehet valamire menni. Így hát az eszemet azon kezdtem törni, hogy kitalálhassak valami olyan fondorlatot, amely elég hathatós lehet arra, hogy a gonosz szellemtől megszabadulhassak. Jutott is eszembe többféle gondolat, s azok közül egy különösképpen alkalmasnak tetszett arra, hogy szándékomból korona nőjön. Munkához láttam tehát késedelem nélkül; s ezt úgy kezdettem el, hogy először szomorúvá tettem magam, mint aki vesztes lett valamiféle csatában.

- Hát akkor minden jót! - mondtam Ivánnak.

Azzal megfordultam, és kifelé indultam a gyermekből, aki éktelenül sírt a két szellem nyomorgatása miatt. Amikor kiérkeztem onnét, mindjárt láttam, hogy szerencsésen indul a dolog. Mátyás ugyanis, aki már apám kezdett lenni, ott üldögélt még az asztal mellett, s nagy figyelemmel nézegette a naptárt, melyből a fiának nevet keresett. S ott ült a boldogság felhői között Mózsi bácsi is, az én hajnalodó nagyapám. Éppen ez a kettő és senki más nem kellett nekem ahhoz, hogy tervemet keresztülvihessem.

Jól van, de akkor jutott eszembe, hogy jó a szándék és kecsegtető a terv, ellenben azt közölni is kéne valahogy a két emberrel. S miképpen közölhessem, mikor így test és más felszerelés nélkül csak a szellemekkel tudtam értekezni! Megpróbálhattam volna a sugalmazás módját, s bizonyosan meg is próbáltam volna, ha egyszerre észre nem veszem vala Bátort, a nagyapám kutyáját. Ott hevert az asztal alatt, a jó meleg szobában; s mivel én egy ízben már laktam volt benne, olyan természetesen bújtam belé, mint aki egyenesen hazamegy. Amikor ez szerencsésen megtörtént, fölkeltem az asztal alól, odaállottam apám elé és azt mondottam neki:

- Mátyás, a gyermeked sorsa mérlegen van!

Csak most lobogott fel valójában előttem, hogy micsoda fegyver és hatalom volt a csodálatos fokhagyma, amelyért olyan nagy és hősi csatákat vívtunk. Mert apám és nagyapám, akik ettek volt abból a fokhagymából, rögtön megértették a kutya-szót, és felszöktek az asztal mellől.

- Mit beszélsz?! - kérdezték.

- Azt beszélem - feleltem nekik -, hogy a legénykéért javában dúl a harc, a jó és a gonosz szellemek között. Most válik meg, hogy tekergő útirabló lesz-e belőle, vagy követendő csillag.

- Mi csillagpártiak vagyunk! - mondta az öreg, mire én is eléadtam hamar a megváltó tervet, melynek a főbb pontja az volt, hogy nagyapám játsszék Lucifert s apám pedig egy istenes nagy vitézt. A nagy vitéz tegyen úgy, mintha ütné agyon Lucifert, aki viszont nagy bajában egyebet ne csináljon, csak Ivánt kiabáljon.

- Megértették-e?

- Meg.

- No, akkor rajta!

A bábaasszony, aki az ágy körül piszmogott, eléggé tátotta a száját, hogy két meglett ember miképpen beszélget egy kutyával, de a férfiak ezzel nem sokat törődtek. Nagyapám, hogy jó Lucifert mutasson, felgerjesztette magát rögtön, mint egy vén bakmacska. A tíz ujjával nekifutamodott, s egy pillantás alatt úgy megboronálta a feje bőrét, hogy amennyi haja szála volt, az mind annyifelé állott. Azután a hátát megpúposította, s a bajuszát elé s hátra mozgatni kezdte.

- Üthetem-e? - kérdezte tőle apám.

- Gyere, ha mersz - mondta nagyapám.

Én az asztal alá húzódtam, és onnét néztem a játékháborút, amely ádázul kiütött. De amikor kiáltani kezdte Ivánt az öreg, nagy száguldással visszatértem a gyermek testébe, s ott rákiáltottam a gonosz szellemre:

- Gazdádot ölik! Nem hallod?!

Először csak nyugtalanul villogott Iván, de sokáig az új hajlékhoz tapadni nem tudhatott, mert ahogy a testnek vannak törvényei, éppen úgy van a szellemeknek is. Az alaptörvény pedig bármiféle szellemre nézve úgy szól, hogy amikor bajban van a szellemparancsnok, akkor még az Ábrahám kebeliből is arrafelé kell sietnie a szellem-katonának. S mivel Lucifer, vagyis nagyapám, egyre harsányabban kiáltotta Ivánt, hamar áldhattam az eszemet és a jó szerencsémet.

Az a szegény másik szellem, aki szintén felesleges volt nekem, megnyomorodva idétlenkedett, Iván úgy elkínozta volt. Maradék erejét azért valahogy összeszedte, s laposan és kenetesen így szólt:

- Köszönöm, hogy megszabadíttál.

Mindjárt láttam, hogy a barátságomba akar férkőzni, s hogy ezzel valami célja van. Nem takargattam hát a való igazságot s így szóltam:

- Nem téged tekintettelek, hanem magamat.

Ez ránézve elég kedvezőtlen beszéd volt, de ő mégsem vette zokon, hanem további férkőzés miatt Ivánról kezdett beszélni. Lehet gondolni, hogy nem valami jókat. Például az sem volt jó, hogy apját-anyját a halálba üldözte; hogy kirabolt szegény hegyi embereket, majd azoknak életét vette; s hogy a tetejébe agyonlőtt egy szerb minisztert is.

Amikor a minisztert is agyonlőtte, így szóltam hozzá:

- Ebből elég! Hát te ki vagy?

Megzsugorodott s úgy mondta:

- Én szegény zsidó-szellem vagyok.

- Hogy hívnak?

- Berger."